Right to repair – Csere helyett javítás
Olyan világban élünk, ahol minden eldobható, minden újra cserélhető. Egyszerű és vonzó az eldobhatóságra épülő életmód, ellenben egyáltalán nem fenntartható. Mára tisztán látjuk a következményeit annak, hogy világunkban ez a szemlélet lett az uralkodó. Ezen változtatna az Európai Parlament által tavasszal elfogadott irányelv és a hozzá kapcsolódó szabályok, melyek megerősítik a fogyasztók javításhoz való jogát.
Nem volt olyan régen az a kor, amikor még egyáltalán nem volt evidens, hogy ha valami elromlott, azt cserélni kell. Néhány évtizede a javítás volt az elsődleges megoldás, de az még olyan világ volt, ahol nem volt mindenben bonyolult elektronika, mikrochip, és nem kapcsolódott minden eszközünk – a fogkefétől a ventilátoron át a mosógépig – az internetre.
Ha egy-egy eszköz bonyolult is volt, hozzá lehetett férni azokhoz az erőforrásokhoz, melyek segítségével a lelkes otthoni bütykölő – vagy ha ő nem is, akkor a szerelő – mindenképp tudott boldogulni. Mostanában viszont az autószereléshez nem csavarkulcs, hanem laptop kell speciális diagnosztikai szoftverrel, a telefonhoz pedig olyan csavarhúzó, amilyet a boltban nem árulnak.
Számos vállalat szervizpolitikája alapvetően a házon belüli javítást célozza. Ez azt jelenti, hogy csak az adott cég, illetve a szerződött partnerei végezhetnek javítást egy adott terméken, vagy legalábbis ők azok, akik a javításhoz szükséges információkhoz, eszközökhöz és nem utolsó sorban az alkatrészekhez hozzáférnek. A cégek jellemzően azzal érvelnek, hogy a javítás korlátozása a fogyasztók biztonságát szolgálja, másrészről viszont saját szerzői jogaikra, illetve a szellemi tulajdon védelmére hivatkoznak.
A világ egyre több pontján megjelenő right to repair mozgalom célja viszont éppen ez: biztosítani akár a fogyasztók, akár a független szerelők számára az eszközök javításához szükséges erőforrásokat. Így például alkatrészeket, kapcsolási rajzokat, diagnosztikai szoftvereket vagy bármi mást, ami lehetővé teszi, hogy aki szeretné, megjavíthassa elromlott készülékét, vagy legalább megpróbálkozhasson vele.
A nyersanyaghiánnyal és a teljes sebességgel zakatoló gyárak okozta kibocsátásokkal küzdő világunkban a helyzet kezd tarthatatlanná válni. A termékek javíthatóságára vonatkozó jogos fogyasztói igényt, amelynek környezetvédelmi és fenntarthatósági aspektusai is jelentősek, a jogalkotók is felismerték nem csak Európában. Az Egyesült Királyságban nyáron születhet törvény a javítás jogáról, de az USA-ban is terítékre került már a kérdés.
Az Európai Unióban jó úton haladunk a right to repair megvalósulása felé: április végén az EP megszavazta a javítási jogról szóló irányelvjavaslatot, melyet május végén az Európai Tanács is jóváhagyott. Onnantól, hogy a jogszabály hatályba lép, a tagállamoknak 24 hónapjuk lesz majd arra, hogy az irányelvet átültessék a nemzeti jogba. Ezzel az EU, legalábbis ebben a szegmensben, komoly lépést tesz a körforgásos gazdaság felé.
Az right to repair irányelv célja, hogy vonzóbbá tegye a javítást a fogyasztók számára. Ennek elérésében számos olyan eszköz és ösztönző segít, melyek hiányában eddig egyszerűbb, de legalábbis biztosabb lépés volt az új készülék vásárlása. Ezután a gyártóknak kötelességük lesz a termékek javítása, amiről időben és megfizethető áron kell gondoskodniuk, és az egész folyamatnak transzparensnek kell lennie. Ráadásul, ha a javítás a jótállási időszakon belül történik, akkor a garanciális időszak egy évvel meghosszabbodik. Ez utóbbi elv egyértelműen tartósabb termékek gyártására ösztönzi a cégeket.
Az irányelv szerint néhány meghatározott termékcsoportban – mint például a mosógépek, a porszívók vagy az okostelefonok – a gyártóknak a jótállási időn túl is kötelességük lesz megjavítani a készülékeket, ha még javítható állapotban vannak. A javítás időtartamára cserekészüléket kell majd biztosítani, ha pedig közben kiderül, hogy az adott készülék mégsem javítható, első körben felújított (refurbished) terméket kell helyette felajánlani.
A folyamatot egységes javítási tájékoztatók segítik majd, melyekből a fogyasztók megtudhatják, hogy egy adott hibatípus javítását milyen áron, mennyi idő alatt és milyen feltételekkel vállalják az egyes szolgáltatók. Emellett lesz egy közös online platform is, ahol azt is meg lehet majd nézni, hogy hol találhatók a helyi javítóműhelyek, a felújított cikkeket értékesítő, illetve a meghibásodott termékeket felvásárló üzletek. Sőt ott, ahol vannak, a közösségi javítási kezdeményezéseket is feltüntetik.
Az új rendszerben tehát nemcsak a márkaszervizek, hanem a független szerelők és akár a fogyasztók is javíthatnak majd. Számukra a gyártóknak méltányos áron kell biztosítaniuk a pótalkatrészeket. Ezen felül a javítást nem lehet akadályozni sem hardveres, sem szoftveres megoldásokkal. Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy a cél nem az, hogy kevés hozzáértéssel otthon álljunk neki bütykölni, hiszen ez akár veszélyes is lehet. Az viszont nem hátrány, ha a javítási ágazatban is ki tud alakulni az egészséges piaci verseny.
Az Európai Bizottság adatai szerint a fogyasztók évente akár 12 milliárd eurót veszítenek azzal, hogy a javítás helyett új termékeket választanak. Emellett viszont a fenntarthatósági aspektus is jelentős: a fogyasztási cikkek túl korai eldobása évi 261 millió tonna szén-dioxid-egyenértékű kibocsátást eredményez, 30 millió tonna erőforrást emészt fel, és 35 millió tonna hulladékot termel az EU-ban. Ráadásul a folyamat nem lassul: az EU-ban a mennyiséget tekintve az egyik legdinamikusabban gyarapodó hulladéktípus az elektronikai hulladék.
Persze a probléma globális, ezt jól mutatja az is, hogy az ENSZ szakértői szerint 2022-ben világszerte 62 millió tonna e-hulladék keletkezett, 2030-ra pedig a 82 millió tonnát is elérhetjük. Ennek ma még csak a töredékét hasznosítjuk újra, míg jelentős része a környezetbe vagy olyan helyekre kerül, ahol potenciálisan veszélyezteti a helybéliek egészségét és a természetet. Főként akkor, ha a helyiek megpróbálják kinyerni az értékes anyagokat a hulladékból a helyben elérhető legolcsóbb és legegyszerűbb megoldással: tüzeléssel.
Vélhetően az új szabályok, ha nem is oldják meg teljesen a problémát, komoly nyomást helyeznek majd a gyártókra, akik idővel rákényszerülhetnek arra, hogy más megoldásokkal biztosítsák a nyereségüket. A szabályozás – bár erről konkrétan nem esik szó – utat nyithat a szolgáltatásalapú megoldások felé is. Ennek legismertebb példái ma az autómegosztó szolgáltatások, de nem elképzelhetetlen, hogy akár a háztartási eszközök esetében is megjelenjenek hasonló szolgáltatók. Persze, ilyesmire is van már példa, az önkiszolgáló mosodák ebbe az irányba mutatnak.
(forrás: greendex.hu)
Helyi élelmiszerek
Gyakran hallani vitákat arról, hogy jobb-e környezeti szempontból, ha helyi élelmiszereket vásárolunk. A rövid válasz határozott igen, de az ezzel kapcsolatos legfontosabb érvek nem a szállítás szén-dioxid-kibocsátásáról szólnak: inkább arról, hogy az élelmezésünk lokalizálása része lehet egy mélyebb társadalmi-gazdasági változásnak.
A szállítással legtöbbször az üvegházhatású gázok kibocsátását és más szennyezéseket hoznak összefüggésbe, amikor környezeti hatásokról van szó. Általában kimarad az invazív fajok terjesztésének a kérdése, pedig az idegenhonos, agresszíven terjedő fajok problémája a biodiverzitás-csökkenés egyik legfőbb közvetlen oka. A kontinensek közötti szállítás és közlekedés megbontja azokat a természetes akadályokat, amelyek léte alapvető jelentőségű a Föld különböző részeinek sokfélesége szempontjából.
Az invazív fajok sokszor nem véletlenül, szállítmányok „potyautasaiként” jutnak el egyik helyről a másikra, hanem szándékos betelepítéssel vagy úgy, hogy fogságból szabadulnak ki; mégis, a legkülönbözőbb élőlények gyakran nem szándékos utaztatása az óriási mértékű szállítás és közlekedés egyik nem nyilvánvaló, de komoly következménye, mely annak a rendszernek egy következménye, amelyben az élelmezésünk szempontjából alapvető termények, termékek több ezer kilométeres utaztatása természetes része a mindennapoknak.
Az utóbbi évtizedekben nagyon sok termék esetében rendkívüli módon eltávolodott egymástól a termelés és a fogyasztás helye. Az alábbi néhány felvetés rámutat arra, hogy a szállítás kérdése nem egyszerűsíthető le a két pont közötti távolság áthidalásából adódó üzemanyag-felhasználásra:
- Az emberek egyre távolabbi ökoszisztémáktól kezdtek el függeni, ami egyszerre jelenthette azt, hogy megszűnt egy erős kapocs a helyi tájjal (ami korábban fenntartotta az életüket), másrészt azt, hogy egyre inkább elveszett egyáltalán a függés tapasztalata.
- Semmilyen tapasztalatunk nincs azzal kapcsolatban, hogy mit okoz egy bizonyos termék előállítása ott, ahol létrehozzák. Nem tudjuk, hogy kik, milyen körülmények között, milyen módon termelik. A fizikai távolság mellett érzelmi távolság is létrejön; nem igazán tudjuk megítélni, átérezni egy adott probléma súlyát.
- A távoli termékek vásárlásával gyakorlatilag kiáramlik a pénz a saját régiónkból, gyakran egyébként valamilyen óriási gazdasági szereplőhöz, miközben romolhatnak a helyi megélhetési lehetőségek.
- A globális Észak országai a Föld rendkívül távoli pontjairól szerzik be élelmiszereik egy részét is. Ez felveti a kérdést, hogy mi történik az ott élő helyiekkel és a természettel, amelyre ezáltal többlet nyomás nehezedik (ez legerősebben talán a speciális körülmények között termeszthető, luxus fogyasztási cikkek – mint például a kávé és a kakaó – vagy az állati takarmány esetében merül fel).
A termelés eltávolodása (tegyük hozzá, az emberek mezőgazdasági termelésből történő foglalkozásváltása) gyengíthette a természetre utaltság érzését, és eltűntek szem elől a korábban erős visszacsatolások. Önmagukban ugyan a visszacsatolások megléte sem garantálja a fenntartható erőforrás-használatot, de jelenlétük mindenképp nagy jelentőségű.
Van egy további, nehezen számszerűsíthető szempont is, amely tovább árnyalja a helyi élelmiszer és a természetvédelem kérdését. Az élelemtermelés „hazahozása” elméletileg magában hordozhatja annak a lehetőségét, hogy újra nyilvánvalóbbá válik a természettől való függésünk, és ennek a tudatnak hatása lehet a természethez fűződő viszonyunkra is, ami fenntarthatósági szempontból rendkívül fontos.
Az élelmiszer-termelés terén jó lehetőség van a lokalizációra, hazánk adottságait tekintve pedig még inkább egyértelmű, hogy érdemes lenne minél inkább a helyi létforrásokra támaszkodva biztosítani az élelmünket is. A ma uralkodó globális élelmiszer-rendszerek rendkívül sok környezeti, társadalmi probléma súlyosbodásához járulnak hozzá: az ilyen termelésből származó terményeket rendszerint hatalmas anyag- és energiabefektetés árán sikerül megtermelni („gyártani”), a sokszor hangoztatott hozamnövekedésnek igen súlyos ára van.
A fenntarthatatlan termelési gyakorlatok miatt pedig megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán meddig tarthatóak ezek a hozamok a talajok kizsigerelése, a kémiai szennyezések fokozása és a mezőgazdasági szempontból is alapvető biológiai sokféleség pusztítása ellenére. Arról nem is beszélve, hogy a konvencionális mezőgazdasági termelés humánegészségügyi szempontból is igen sok problémával jár, melyekre akkor találhatunk valódi megoldást, ha az egészséget az élelmiszerrendszereinkkel egységben értelmezzük.
Az előbbi átláthatatlan, szinte ellenőrizhetetlen hosszú ellátási láncokkal szemben ígéretes alternatívát jelentenek a helyi, kistermelői piacok és más kis léptékű, rendszerszintű alternatívák. A kistermelői, helyi eladásra termelt élelmiszerek rövid ellátási láncon keresztül történő eladása sokféle előnnyel jár: segíti a helyiek megélhetését, működő közösségek kialakulását, a kulturális és a biológiai sokféleség megőrzését, helyreállítását. A közösség által támogatott mezőgazdaság, a bevásárló- vagy kosárközösségek segítik a termelők és a vásárlók összekapcsolódását, és általában környezetkímélőbb módszerekkel termelt élelmiszerek érhetők el ezeken keresztül. Ezekben a rendszerekben fontos tényező a bizalom, a megbízhatóság.
Fontos azonban, hogy ezeket ne csak az alapján értékeljük, hogy pillanatnyilag milyen az itt elérhető termékek ökológiai lábnyoma a hosszú ellátási láncokban kaphatókhoz képest. A helyi források helyiek általi kezelésével kapcsolatos kis léptékű kísérletek fontos társadalomformáló erővé is válhatnak. Ezek a rendszerek kis léptékű rendszerszintű alternatívának tekinthetők: társadalmi kísérletek azon struktúrák meghaladására, amelyek szorosan összefüggenek a globális ökológiai válsággal.
Az ezeket létrehozó motiváció persze nem feltétlenül ökológiai, de a szóban forgó példák jól mutatják, hogy az ökológiai válságból kivezető utak keresésében a társadalmi újításoknak kulcsszerepük van. Mivel a helyi élelmiszer-gazdaság a teljes vidéki gazdaság meghatározó alapja, ennek az erősítése az élelmiszer-ellátási láncon messze túlmutató, rendszerszintű előnyökkel jár.
Egyéni szinten kézenfekvő lehetőség a bevásárlóközösségekhez, közösség által támogatott mezőgazdasághoz (CSA-rendszerekhez) való csatlakozás vagy a kosárközösségekben, kistermelői piacokon történő vásárlás. Ráadásul így igazán személyesen kapcsolódhatunk újra a környezetünkben élő emberekhez és a tájhoz, ami a saját viszonyulásunkat is mélyebben alakítja. Ez többről szól annál, mint hogy egy bevásárlóközpontban ezúttal egy korábban preferált termék helyett egy másikat választunk. Természetesen még jobb, ha sikerül agroökológiai, esetleg permakultúrás elvek mentén gazdálkodó termelőtől vásárolni.
Ez a gondolatmenet értelmetlennek tűnhet, ha – bár rendszerszintű problémának látjuk – úgy gondoljuk, hogy éppen a rendszerszintűség miatt az egyénnek nincs érdemi lehetősége változtatni, útfüggőségekbe van szorítva, és egyszerűen túl kicsi a hatása. Nagyon röviden azt a választ adhatjuk erre, hogy egyrészt lokálisan igenis jelentős hatása lehet (mind a természetközeli élőhelyekre, mind a helyi emberekre nézve) akár néhány embernek azzal, ha helyi közösségeket és helyi gazdákat támogat; másrészt – úgy gondolom – sokaknak nagyobb szabadsága van még ezen a téren, mint hinnénk.
Összefoglalva tehát: az, hogy egy termék helyi, nem jelenti azt automatikusan, hogy fenntartható módszerrel állították elő. A helyi termelés viszont hozzájárulhat a fenntarthatósági átmenethez és olyan fenntarthatóbb rendszerek létrejöttéhez, amelyekben a helyiek megélhetését, boldogulását, élelmét a helyi létforrások és a helyi emberek biztosítják. A ma uralkodó, az ökológiai válság súlyosbodásában alapvető szerepet betöltő társadalmi-gazdasági rendszer meghaladásában igen nagy jelentőségűek ezek a kis léptékű társadalmi kísérletek.
(forrás: greendex.hu)
